Egy műszakvezető útja a néma bólogatástól a magabiztos angol megbeszélésig

Vasárnap délelőtt fél tizenegykor már ott állok a pálya szélén, akkor is, ha esik. A fiúk bemelegítés közben mindig ugyanazt a kört futják, a kapus meg mindig ugyanabban a sarokban rugdossa a földet, mielőtt beáll. Ilyenkor jól látszik, kinek volt heti két edzése, és ki csak vasárnap jött el: a második félidő huszadik percében a lábak elárulják az egészet.

Tavasszal a csapat két meccset is az utolsó negyedórában engedett ki a kezéből, pedig játékban nem voltak rosszabbak az ellenfélnél. Az öltözőben mindenki mondott valamit a szerencséről meg a bíróról, aztán az edző csak annyit kérdezett, hányan futottak a héten. Négyen tették fel a kezüket. Attól kezdve nem a taktikáról beszéltünk, hanem arról, hogy a rendszeres terhelés nélkül a legjobb rajz sem ér semmit a táblán.

Nyáron aztán a munkahelyemen kaptam ugyanebből egy adagot.

A gépgyárban, ahol műszakvezető vagyok, júniusban új minőségvezető érkezett a norvég anyacégtől, és a heti értekezlet nyelve angolra váltott. Az első alkalommal még megúsztam annyival, hogy a számokat felolvastam a kivetítőről. A másodikon viszont rám kérdezett, miért csúszott két nappal a selejtvizsgálat, és én ott ültem húsz ember előtt, tele mondattal a fejemben, amiből egy sem jött ki a számon. Aznap délután a folyosón fogalmaztam meg magamban tökéletesen, amit reggel el kellett volna mondanom.

Egy régi ismerősöm nyelvtanárként dolgozik, őt hívtam fel először. Ő mondta ki azt, amit magamtól nem mertem: harminckilenc évesen nem az a gond, hogy nincs nyelvérzékem, hanem hogy tizenöt éve semmilyen rendszerben nem terheltem az angolt. Ő ajánlotta, hogy nézzem meg a Hollywood Nyelvstúdió módszerét, mert ott a beszéd kapja a fő szerepet, és a tananyagot a tanuló szakmájának nyelvhasználatához igazítják.

A leírásukban az fogott meg, hogy nem magoltatnak. Azt írják, megtanítanak angolul gondolkodni, mert ha érti az ember a logikát, sokkal gyorsabban halad, és tartósabban is marad meg a tudás. Nekem ez pontosan olyan volt, mint a vasárnapi tanulság a pálya széléről, csak itt a mondatok helyettesítik a futást.

A másik dolog, ami meggyőzött, a tananyag felépítése. Azt írják, először lassabban haladnak, aztán gyorsítanak, mert a fordítottja, a kapkodó kezdés és az utána jövő megrekedés az, ami a legtöbb felnőttet visszaviszi a nulláról indulni. Nekem volt már két olyan próbálkozásom, ami pontosan így végződött: az első hónapban minden ment, a harmadikban meg már csak ültem az órán, és nem értettem, mikor csúszott el.

Amikor elkezdtem nézni az angol nyelvtanfolyamok kínálatát, egyetlen kérdés érdekelt: bírom-e műszak mellett. A Hollywood Nyelvstúdióban nem csoporthoz kell igazodni, hanem a program igazodik ahhoz, amikor be tudok menni, és a szintemet is egyénileg mérik fel, nem egy csoportos átlaghoz sorolnak be. Végül azért választottam őket, mert az angol nyelvtanfolyamok közül ez volt az egyetlen, ahol a magántanári csapat felváltva foglalkozik velem, így nem áll meg a haladás, ha valaki éppen szabadságon van.

Az első hetekben főleg olyan helyzeteket gyakoroltunk, amik nálam tényleg előfordulnak: mérési eredmény magyarázata, késés indoklása, kérdés visszakérdezése. A hatodik hét után ültem be úgy értekezletre, hogy nem írtam ki magamnak semmit a jegyzetlapra. Novemberben pedig én kértem szót elsőként, és a norvég kolléga a végén rákérdezett, hol tanultam.

A csapatból ketten azóta megkérdezték, mennyi idő alatt jutottam el idáig. Mindkettőnek ugyanazt mondtam: az első hat hét volt a nehéz, mert olyankor még minden mondatot fejben raktam össze, és utána mondtam ki. Az a szakasz nem múlik el magától, csak akkor, ha az ember hetente többször kerül olyan helyzetbe, ahol muszáj megszólalnia.

Vasárnap azóta is kint vagyok a pálya szélén, és most már nemcsak a fiúknak mondom, hogy a hétközi munkán múlik minden. A Hollywood Nyelvstúdió óráin ugyanezt tapasztaltam meg: nem a nagy nekifutások számítanak, hanem az, hogy hétfőn, szerdán és pénteken is beülök, akkor is, ha esik.